III.Fejezet

Az éjszaka gyorsan eltelt. Csak arra eszméltem fel, hogy csengett a telefonomon az ébresztő. Nagyon mélyen aludtam, eléggé kifáradtam... Épp úgy ahogy Bummie is. Nehezen megemeltem a kezem és lekapcsoltam a rikácsoló készüléket. A reggel a szokásos rutinnal telt. Mosdó, öltözködés, reggeli. Persze Kibum mindenben segített. Amíg mosakodtam kikészítette a ruhám. Utána Ő foglalta be a fürdőt. Addig én a reggelihez készültem elő. Végül elkészítettük együtt a reggelinket és a tízórait majd bepattantunk a kocsiba és az egyetemig meg sem álltunk. Kibum mindig elvitt suliba. Utána pedig a munkahelyére ment. Érzelmes búcsút vettünk, mint mindig, majd ez a nap is elkezdődött. Rohantam az első órámra. Balett. Rühellem. Akár kalasszikus balett akár jazzbalett... Borzalmas. De a tanárunk szerint ez a tánc mindennek az alapja... Hát ha Ő mondja... Egy vígyaszom van, hogy ezen az órán a legjobb barátom is velem együtt szenved.
- Jongin! Szia!- veregettem hátba a terem bejáratában álló fiút.
- Hyung. Szia- mosolygott rám kedvesen.- Felkészültél a halálra?- sóhajtott.
- Hát ha erre lehet?!- néztem rá vissza meggyötörten.
- Elég legyen a csevegésből! Gyertek be!- szólt ránk a tanár úr. - Igen is Mr. Lee- mentünk be a terembe hajlongva. Mr. az iskola egyik legjobb és legbefolyásosabb tanára. Még nagyon fiatal de sok elismerésnek örvend és sok díjat bezsebelt már. Nagyon tehetséges viszont annál szigorúbb tanár. A lányok odáig vannak érte. Nem csak a tudása miatt... Van egy teste az biztos. Az öltözőben csak azt hallani, hogy "Joon oppa így..." "Joon oppa úgy..." "Lee tanár úr ilyen jó..." "Lee tanár úr olyan jó..." Valamilyen szinten a példaképem is. Miután átöltöztünk, beálltunk a helyünkre és elkezdődött az óra. Balettból nem kell pótolnom, mert az tegnap nem volt, így nem maradtam le róla.
Miután egy lágy csók kíséretében elbúcsúztunk egymástól, elindultam a munkahelyemre. Lassan haladtam, mert belekerültem egy cuki kis szöuli dugóba.
-A francba...-morogtam. Fél óra múlva megérkeztem a munkahelyemre. Egy hatalmas épület volt, mely egy szép park mellett állt. Bementem. Rögtön elém sietett az egyik alkalmazottam. Jinki.
-Szia Jinki hyung!-köszöntöttem.-Mi újság?
-Szia Kibum. Sokan mérgesek, mert még nem tudtak szabadságot kivenni a legújabb kollekciód miatt, azt mondják, hogy ez nem igazság. Eközben ideszóltak, hogy készen vannak az anyagok, amiket rendeltél, és...-mondta, de félbeszakítottam.
-Tehát ez egy full átlagos nap. Intézd el az alkalmazottakat, én addig elmegyek az anyagokért!-utasítottam hyungomat, majd kirontottam az épületből, és kocsiba ültem. Ideges voltam, mert ha nem érek oda időben, akkor a szöveteket eladják másnak. Szerencsére még két napom van, míg ott tartják.  Éppen egy kereszteződésnél hajtottam át szabályszerűen, mikor valaki rám dudált. Odakaptam a fejemet. Egy autó közeledett felém nagyon gyorsan. Már esélyem se volt őt kikerülni. Hangos robajt hallottam, és valami nagyon-nagyon fájt.
-Ááá~~~!-üvöltöttem, majd minden elsötétült.
Egy fárasztó 90 percnyi balett után jött egy kis szünet. Húsz perc. Pontosan elég arra, hogy semmire. Elmentem mosdóba az öltözőbe, majd gyorsan lezuhanyoztam, mégsem akartam ott bűzölögni és ragadni a következő órán. Főleg, hogy rajz lesz, és ki tudja mit talál ki a flúgos tanárunk... Miután ezzel is végeztem, megvártam Jongin-t és lekísértem a büfébe. Ott egy kicsit elidőztünk ezért rohanhattunk is a rajzterembe, mert késésben voltunk. Szóval ez a 20 perc pont ennyire nem elég. De ez van.
- Szabad, hyung?- nézett rám nagy szemekkel Jongin.
- Persze. Menj csak.- mosolyogtam rá mire otthagyott és egy alacsony termerű, barna hajú fiú mellett foglat helyet a teremben. Jongin már régóta jóban van Kyungsoo-val. Nagyon cukuk együtt. Bár Jongin inkább olyan rosszfiú, Kyungsoo pedig aranyos, csendes, visszahúzódó. Nem ilyet képzelek el az én Dongsaengem mellé. De még is valahogy passzolnak. Én szurkolok nekik. A rajzóra átlagosan szarul telt. A tanárunk, aki egyébként kínai de nem mondta meg a nevét, mert szerinte az igazi művész az inkognító sűrű ködébe bújva alkot. Szó szerint idéztem... A művészneve Kris. És igen csak egy csodabogár. Furcsa a tanítási módszere. De valahogy mégis hasznos. A maga módján okos. Ja és a modern művészet hatalmas rajongója. Maga is ennrk az irányzatnak a jeles képviselője. Az óra eleje szinte mindig fél óra meditációval kezdődik. Zakkant ez a pasas de tehetséges. Tud valamit. Sok kiàllítása van. Ezután alkothaunk. Sokszor visz ki minket a szabadba. Ez tetszik benne. Után a az utolsó 10 perc az órából a "letisztulás". Hát... Van akinek bejön ez a lelki felrissülős, újjászületős hablaty... De az nem én vagyok. Jongin és Kyungsoo élvezik ezeket. Sokszor összekuncognak a tanár előtt. Nagyon aranyosak. De ez az óra is hamar eltelt. Már izgatottan vártam, hogy végre az utolsó órámmal is végezzek és újra láthassam Kibum-ot.
Mikor magamhoz tértem, már a kórházban voltam. Fejem furcsán üres volt, mintha elkábítottak volna. Mikor kinyitottam a szemem, vakító fehérséget láttam csak. Utána vettem észre, hogy mindenféle kisebb-nagyobb cső lóg ki belőlem. Ekkor már teljesen kétségbe voltam esve.
-Basszus!-sikkantottam ijedtemben. Bal karomon és szintén bal lábamon gipsz volt. Bekukkantottam a kórházi ruha alá. A bal oldalamon össze-vissza a varratok fekete csíkjai látszódtak.
-Minnie!-suttogtam riadtan, de utána rájöttem, hogy Ő a karambol idején nem volt velem. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.-Ahh...-nyögtem fel, mikor oldalamba irgalmatlan nagy fájdalom hasított.
- Taemin Te ülj félre a mai órán és figyeld, hogy mennyit haladtunk.- szólt az óra kezdetekor a moderntánc tanár. - Igen is Mr. Lee!- hajoltam meg majd leültem.
- Hyukjae! Mit szólnál ha én korepetálnám?- szólalt meg a sor elején álló Jonghyun.
- Most?- kérdezte a tanár, mire Jonghyun bólintott.
- Az kizárt. Akkor Te is lemaradsz. Majd óra után vagy ahogy akarjátok úgy oldjátok meg.
- Értettem.- mosolygott Jonghyun- Neked ma óra után jó?- fordult felém.
- Aaaa... Aham.- vágtam rá egy kis gondolkozás után.
- Oké, most, hogy ezt megvitattátok kezdjük el az órát.- csapta össze a tenyereit Hyukjae tanár úr és már indította is a zenét. Sokáig csak unatjoztam. Mikor már újat vettek én is beálltam közéjük. Hamar elment az óra és követte Jonghyun külön órája.
Órákon át vártam egy nyamvadt, kifeküdt kórházi ágyon, igencsak unatkozva, mikor belépett a szobába egy orvos. A férfi kb. egyidős lehetett velem.
-Mr. Kim?-szólított meg, mire feszülten figyelni kezdtem.-Hogy úgy mondjam, az autó telibe kapta a bal oldalát, és ezzel igen fájdalmas sérüléseket okozott Önnek. 3 bordája, a bal lába, és szintén a bal karja törött el. Jópár zúzódást is szerzett, legsúlyosabb sebeit össze is kellett varrnunk, azonban ezeken kívül, semmi sérülése nincs. Viszont még nincs olyan állapotban, hogy hazamenjen. Sajnálom!-mondta, majd mikor látta, hogy nincs kérdésem, elment.
-Pff...-morogtam, majd körülnéztem. Mellettem volt egy éjjeliszekrény, és azon hevert a telefonom. Felkaptam, majd tárcsáztam. A harmadik csörgésre fel is vette.
-Szia Kevin!-szóltam bele.
Még szerencse, hogy gyorsan tanulok, így a kis különóra csak fél óráig tartott el.
- Nagyon ügyes voltál Taemin.- simogatta meg a buksimat Jonghyun.
- Köszönöm, Hyung. Igyekeztem.
- Merre mész most?
- Haza. De előbb lezuhanyzok.
- Értem. Én is most végeztem. Ha gondolod elvihetlek haza.- ajánlotta fel.
- Nem akarok ám gond lenni.
- Ne viccelj. Útba is esik és nem nagy fáradtság.- mosolygott kedvesen.
- Hát... Rendben. De ha lehet akkor én...- mutogatok a mosdó felé.
- Persze menj csak. Mindjárt megyek én is-mondta. Sietősen kezdtem neki a zuhanyzásnak. Hallottam ahogy a mellettem lévő kabinba beszállt és megnyitotta a csapot. Majdnem egyszerre végeztünk. Siettem az öltözködéssel. Próbáltam nem elbambulni hülyeségeken. Bár akarva akaratlanul is a kockáit végigmértem a szemem sarkából. Amit azt hiszem észrevett, mert nagyon mosolygott. Zavartan kaptam el a fejem.
- É-én kész vagyok. Kint megvárlak.- szaladtam ki. Mikor Ő is végzett lementünk a kocsijához a parkolóba. Gyönyörű sötétkék autó. Maga a tekintély és elegancia. Pontosan Jonghyun-hoz illik. Hamar hazarepített. - Még egyszer köszönöm, hogy elhoztál. Egyszer meghálálom.- mosolyogtam rá. - Igazán nincs mit és ne viccelj.- nevetett.
- Nem viccelek. De most mennem kell. Szia.- szálltam ki akocsiból. Megvártam míg elhajt majd felszaladtam a lakásba. - Szerelmem! Megjöttem!- kiabáltam az ajtóban de nem kaptam választ. Berohantam a nappaliba de üres volt. A dolgozószobája érintetlen. - Ha jobban visszaemlékszem a ház előtt nem volt ott a kocsija. Pedig már este 6 van.- motyogtam magamban.- Hol lehet?
-Szia Kibum! Mi újság?-kérdezte vidáman Kevin-ah.
-Öhm... Kórházban vagyok...-mondtam, mire a vonal túloldalán Kevin ordítani kezdett.
-HOL?!-üvöltötte.-Legalább Taemin ott van?-kérdezte. Uhh... Kevin aztán ráérzett erre.
-Nem. Mielőtt kérdezed, még nem mertem felhívni, mert suli volt, meg minden...-motyogtam.
-De Kibuuum! Ne hazudj!-Kevin ismer. Nem is kicsit. Vááá.
-Jól van! Félek a reakciójától! Mit csináljak?-estem teljesen kétségbe. Kevin halkan hümmögni kezdett.
-Öhh... Figyu, kapásom van, várj egy picit.-mondta. Pár másodperc múlva beleszólt a telefonba.-Kifogtam egy Taemin-t. Beszélek vele, jó?-kérdezte.
-Oks!-mondtam, majd megszakadt a vonal. Kevin letette.

Térültem fordultam a szobában, kétségbeesetten kaptam a fejemhez majd hirtelen elkezdett rezegni a zsebem. Azonnal odakaptam majd felvettem.

- Igen?

- Szia Taemin.

- Szia Kevin. Kibum veled van?- támadtam le hirtelen. Mivel legjobb barátok mertem feltételezni, hogy a szabadidejük egy részét együtt töltik.

- Öhm... Pont ezért hívtalak.

- Mi a baj?- ijedtem meg.

- Figyelj Taemin. Most ne akadj ki, légyszi.

- Mi-történt-vele?- kérdeztem tagolva.

- Kórházban van.

- Tessék?- halt el a hangom. A gombóc már ott volt a torkomban.

- Én sem tudok többet. Hol vagy most? Érted megyek és együtt bemegyünk hozzá.

- Jó. Itthon. Köszi.- ezzel leraktam a telefonom és teljes letargiában vártam az érkezését. Fogalmam sem volt mi történhetett Kibum-mal. Sajnos minden megfordult bennem.

Miután letettük, fogalmam sem volt arról, hogy most mi lesz. Éppen a plafonon lévő csepéket számolgattam, mikor hatalmas ordítást hallottam.

-MI A FRANCOT CSINÁLTÁL, TE SZERENCSÉTLEN?!-üvöltötte valaki. Ahogy odanéztem, megláttam az ajtóban Kevin-t, mellette pedig az igencsak sokkos állapotban lévő Taemint. Hm... Tehát Kevinke ordítja ki a dobhártyámat. 

- Kibum!- szakadt fel belőlem majd azonnal odarohantam hozzá. Teljesen lesokkolt, hogy így kellett látnom. Talán a sokk és a megnyugvás- megnyugvás amiatt, hogy legalább még él- tört ki belőlem könnyek formájában.

- Mi történt veled?- kérdezte egy fokkal szelídebben Kevin.

- Mid fáj?- szipogtam- Mit segítsek? Jaj Bummie!- zokogtam fel majd megfogtam azt a kezét ami nem volt begipszelve és puszilgatni kezdtem, az arcomhoz szorítottam.- Megijesztettél.

-Szia Minnie!-suttogtam, majd megsimogattam az arcát. -Ja és Kevin!-folytattam normális hangerővel- Ne ordíts légyszi, fáj tőled a fejem!-morogtam

-Te is így reagálnál, ha a legjobb barátodat látnád gipszben! De akkor is! Mi történt?!-türelmetlenkedett. Felsóhajtottam. Már megint nem kellett volna. Felszisszentem a fájdalomtól. Mikor enyhült a szúró érzés az oldalamban, elmondtam nekik, hogy mi történt.

-Mentem az anyagokért kocsival, mikor egy barom az egyik kereszteződésnél nem várta meg, hogy átmenjek, szóval elindult. Csak arra emlékszem, hogy dudált, és hogy fáj mindenem...-mondtam.

- Istenem!- jajdultam fel.- Az a szemét! Csak találjam meg egyszer. Megölöm!- ment fel bennem a pumpa.

- És milyen sérüléseid vannak a kéz- és lábtörésen kívül?- érdeklődött Kevin. Láttam rajta, hogy Őt is nagyon megviselték a dolgok.
-Pfff... Nézz be a póló alá, és megtudod!-mondtam, és elhúztam a számat. És a póló nyakát. Kevin odajött, és bekukkantott. Mikor meglátta a kábé 25 öltést, felszisszent.
-Uhh... Nem lehetett kellemes. Telibe kapott!-szörnyülködött.
Nem mertem megnézni. Kevin reakciójától még inkább sírhatnékom támadt. De visszatartottam. Előttük nem akartam sírni.
-Miért nem tudsz magadra egy kicsivel jobban vigyázni?- sóhajtott fel Kevin szomorúan. Kérdése jogos. De ezentúl helyette is vigyázni fogok rá. Nem mozdulok mellőle egy percre sem.
-Kell valami édesem? Mit hozzak? Enni, inni? A párnád jól van-bombáztam kérdéseimmel Bummie-t.
-Kevin! Lefejellek!-dühödtem fel. Mi az, hogy vigyázzak magamra jobban? nem én tehetek róla, a fenébe is.
-Minnie, nem kell semmi, jól vagyok! Ne aggódj!-mondtam, majd megpróbáltam felülni.
- Te szerintem nem fejelsz le senkit. És fekve maradsz!- mondta komolyan Kevin.
- Ne erőlködj szívem!- álltam fel és visszasegítettem az ágyba.- Pihenned és feküdnöd kell!- adtam egy puszit az arcára.
-Francokat! Fel akarok ülniiii!-nyafogtam tehetetlenül, de rájöttem, hogy 2 egy ellen nem szerencsés.-Oks, akkor fekszem. Na, meséljetek! Milyen napotok volt? Nekem uncsi, meg sötét...-váltottam témát.
-Hosszú és fárasztó volt a napom-mondta Kevin. Tekintetem Taemin-re vándorolt.
- Nekem? Hát a szokásos. Elfáradtam. Ott kellett maradnom pótolni. Az egyik csoporttársam aranyos volt és segített behozni a lemaradásom!- meséltem.
- Miféle lemaradás?- kérdezte Kevin.
- Há-hát... Az úgy volt...- pirultam el- Hogy Kibum kivett egy napra a suliból.
- Csak úgy?- Kevin tekintete hol engem kémlelt, hogy Kibum-ot.
- Csak úgy- bólintottam.- De hála Jonghyun-nak már fel is zárkóztam- mosolyogtam.
-Mi van?-döbbentem le. Ismerem Jonghyun-t, nekem abszolút nem szimpatikus. Őszintén? Rühellem.-Ki segített? És miért nem hívtál? És mit pótoltatok?-még ezernyi kérdésem volt, de a döbbenet miatt, csak ennyit tudtam mondani.
- Nyugalom. Nem akartalak ezzel zaklatni. Csak fél óra volt az egész, suli után. A koreográfia egyik részét tanította ba. Amivel haladtak, mikor nem voltam. Ennyi. De utána rohantam hozzád haza. Vagyis Ő vitt haza. De aztán innentől meg tudod a sztorit...- sóhajtottam. Igyekeztem megnyugtatni. De ahogy láttam ez kevés sikerrel ment. Nem tudom, hogy miért nem bírja Jonghyun-t. Szerintem nagyon aranyos és segítőkész srác. Igaz néhány évvel idősebb nálam. Én úgy tudom, hogy azért halasztott pár évet az egyetemből, mert elment dolgozni, hog ki tudja fizetni a tandíjat. Dolgos gyerek. Nem értem mit nem bír rajta Kibum.
-Nem bízom meg ebben a Jonghyun gyerekben. Kevin, Te mit gondolsz?-néztem rá idegesen. A srác védekezeően feltette kezeit.
-Engem ebből hagyjatok ki, jó?! Amúgy is, húzok el, mert randim lesz. Beszéljétek meg!-mondta, majd kilépett a teremből, és elment. Szúrós szemmel néztem kedvesemre.
-Mit akar tőled?-kérdeztem.
- Neked is szia Kevin!- szóltam utána mire intett egyet majd végleg eltűnt. - Ne nézz így. Semmit sem akar. Csak segített bepótolnom a lemaradásomat. És ne mondd, hogy nem szóltam előre. Mikor otthonmarasztaltál én megmondtam, hogy lesz amiből le fogok maradni. De most ezen ne vesszünk össze kérlek- fogtam meg a kezét de Ő elrántotta.- Kibum. Most az a legfontosabb, hogy meggyógyulj!
-Jól van! De biztos vagyok benne, hogy valamit érez irántad! Hidd el, szívem! Látom rajta! de mi a francért Ő segített bepótolni a lemaradást? Miért nem egy lány?! Félek, Taemin! Nem leszek ott, és ő hidd el, hogy ha rájön, azonnal be fog próbálkozni! Adok paprikaspray-t!-vetettem fel egy nagyszerű ötletet.
-Jaj ne legyél gyerek!-nevettem fel-Nem kell spray nem kell semmi. Feleslegesen aggódsz. Ő a lányok bálványa. Nem meleg. Ha pedig valami rosszat akarna akkor majd jól megverem-mosolyogtam.- Ne legyél féltékeny! Nincs okod rá. Csak téged szeretlek. Elhiszed nekem?- néztem mélyen a szemeibe.
-El!-mosolyogtam végre én is, majd amennnyire az infúziótól és a gipsztől tudtam, kitártam karjaimat.- Gyere, öleld meg a Te pabo hyung-odat!- vigyorogtam.
- Rohanok!- csoszogtam oda hozzá majd nagyon óvatosan odabújtam mellkasához. Igyekeztem vigyázni rá, szinte alig érintettem de éreztem, hogy fáj neki. Felemelkedtem róla és ajkára egy lágy csókot hintettem. - Szeretlek- suttogtam majd arcát is megpusziltam. - Mit is mondtak, mennyi ideig leszel így?- mutattam végig a testén.- Csak mert ha sokáig akkor beszélnem kell Jinki-vel. Át kell vennem a cég irányítását- húztam ki magam. Persze, hogy nem gondoltam komolyan. De tényleg beszélnem kell Jinki-vel.
-Nem ajánlom, szívem. Idegösszeroppanást kapnál. Akkor tényleg háztartásbelivé fogsz válni!-fenyegettem meg, majd felnevettem. Törött bordáim igencsak ellenezték.
-A franc...-sziszegtem. Mikor levegőhöz jutottam, újra megszólaltam.-Egy hónap. Utána húzhatok haza! Okés, Tündérke?-néztem rá bociszemekkel.

- Okés Kiscicám!- dörgöltem arcomat az Ő arcához.- De azért holnap bemegyek hozzá és szólok neki, hogy mi történt. És, hogy egy időre le kell állni az új kollekcióval. Jó?

-Ne, kérlek! Ha mész suliba, akkor unatkozni fogok, és így el tudom ütni az időt,lééégyszii~!-kérleltem.-Nem kell bemenni, meg senkinek nem kell idejönni, majd a tableten szépen elrajzolgatok, jó? Kérlek, szívem! Naaa~!-nyavalyogtam.

- Neled most pihenned kell, Életem. De legyen. Rajzolgass kedvedre. Holnap behozok minden szükséges dolgot hozzá. De a cégnél akkor is minden egy kicsit visszább fog venni. Holnap suli után bemegyek és beszélek Jinki-vel, hogy mit lehetne ilyenkor tenni. Utána pedig rohanok hozzád. Jó lesz így? De most pihenj. Kéérlek!- simogattam meg az arcát.

-Egye franc. Rendben, de csak mert Te kértél meg!-mondtam, majd csücsörítettem.
Csücsöri kis párnácskáira nyomtam egy puszit majd szépen rávettem, hogy aludjon egy kicsit. Egy percre sem mozdultam el mellőle.